Három viselkedésiminta, amikben vissza köszön, e konzervatív ’nevelési’ (idomítási) módszer:
- Léterejön a folyton jelen lévő belső kritikus bennünk. Pl a „Nem tudom megtenni..” „Nem nekem való…” és hasonló kezdetű mondatokat követő „Túl kövér…túl sovány, esetleg túl hülye vagyok ehhez, mondatrészek. Belső kritikusunk rendszeresen előhúzza, a valamikori, mára már idejét múlt véleményt.
- Kincseink kizárása, elfojtása. Grafológiai személyiségképek készítésekor, pl a „miben vagy tehetséges” az adottságok taglalása során, kapott válasz mondatok, „igen gyerekkén sokat énekeltem”, „állandóan rajzoltam”, „színházat játszottam” „táncoltam”, ”szerettem a középpontban lenni”. De a szüleim ezt elutasították, kinevettek stb… A család megnyirbálta veleszületett kondíciókat. Ezért aztán sokunk, eltemette veleszületett kincseit.
- Fel nem tett kérdések. Szüleink viselkedését - bármit is tesznek - cenzúrázatlan tényként kezeljük. A szülő bármit mond, a gyermek számára az megdönthetetlen igazság. Amikor a család mindezt kiegészíti, a saját hiedelemrendszerével „ a művészetből nem lehet megélni”, vagy pl az anyák által lekezelt, a gyermek által sütött első sütemények, a gyermek egy teljes életre elfojtja magában azt a részt, ami ehhez társul, ami alapvetően a sajátja. Nem kérdez, nem érdeklődik, mindent elfogad. Hiszen kérdezni, egyéninek lenni fájdalmasan megalázó.
Évtizedek múlhatnak el, hogy benne maradunk a valamikori, család által generált helyzetben. Megvalósítjuk szüleink álmát, így vagy úgy lemásoljuk az életüket. Sokan 35-45 éves kor körül teszik fel komolyan a kérdést, miért... (vagy csak a szüleik halála után). Miért élek így? Mi az, ami nem a sajátom ebből az egészből. És mi a sajátom?
Amikor ezekhez a kérdésekhez erős változtatási igény társul, képessé válunk az addigi életünk átértékelésére, a magunkká válásra.
Szeretettel : Ilda