Jöjj ki a sarokból...Feldár András gondolatai

"Emlékszem, a Kisrókus utcában az anyám mindig megbüntetett engem, ha nem tetszett neki, amit csináltam. Egy maroknyi száraz kukoricát szórt a konyha egyik sarkába a kemény padlóra, és azt mondta, térdeljek rá, és forduljak a sarok felé. Azt akarta, hogy fájjon nekem, és unatkozzak. Akkor azt éreztem, amit egyébként is gyakran, hogy ez igazságtalanság, ez a hatalom teljesen önkényes használata. 

Csak úgy tudtam őt megbüntetni, hogy amikor azt mondta, már kijöhetek a sarokból, azért se mozdultam. Ott maradtam. Amikor már könyörgött, akkor is azt mondtam magamban, hogy ha ide tettél, akkor itt maradok. 

Hosszú évek alatt rájöttem, hogy az emberek, akik terápiába járnak hozzám, ugyanezt csinálják. És minél tovább csinálod, minél tovább nem akarsz játszani, annál nehezebb kijönni a sarokból anélkül, hogy ne gondold magad hülyének. Mert ha ki tudsz jönni, akkor miért nem jöttél ki korábban? Minél tovább maradsz ott, annál hülyébbnek érzed magad, ha kijössz. Ez nyilvánvaló, ugye? Tehát valahogy úgy kell tenni, mintha nem lehetne onnan kijönni. Én mint terapeuta csak azt tudom tenni, hogy élvezem az életet – mint egyébként is -, és azt gondolom, hogy ez ragályos. Ott játszom, és élvezem a dolgokat a páciens mellett, hátha ő is meglátja, hogy ezt lehet...” 

Egyszer egy születésnapi bulin a sógornőm lánya is pontosan így viselkedett. A lányommal próbáltuk őt kihívni a sarokból…Én négykézláb mászkáltam, belekaptam a szoknyájába és meghuzigáltam, de ő nem akart játszani. Aztán egyszer csak minden átmenet nélkül ott volt velünk és játszott. Amikor körülnéztem mi történhetett, észrevettem hogy elaludt az anyja. Abban a pillanatban megengedte magának hogy kijöjjön a sarokból, mert az anyjára volt mérges. Úgy vélte az anyja igazságtalanul bánt vele meg akarta büntetni. Amíg ébren volt nem tudott kijönni, de amikor elaludt már nem volt értelme a sarokban állni.

Vajon hányan várunk erre ebben a pillanatban is?

Mert ha azok, akik bántottak minket, akik igazságtalanul bántak velünk, látják, hogy mi élvezzük az életet, akkor talán azt hiszik, nem is bántottak, nem is okoztak fájdalmat, vagy hogy ezt meg lehet tenni. Tehát ahelyett, hogy az ember élvezné az életet, úgy tesz, mintha tüntetne egy táblával, amire fel van írva, hogy valaki bántotta. Amíg az a valaki él, az a minimum, hogy szomorú vagyok, és azt hajtogatom, hogy miért nem élvezem az életet.

Sokszor sajnos még akkor is folytatjuk ezt ha meghal az illető, mert már nem tudjuk mi mást lehetne tenni….

Szokássá válik és ez lesz az élet!"

Részlet Feldmár András ÉLETUNALOM, ÉLETTÉR, ÉLETKEDV c knyvéből