Egy XXI. századi többgenerációs családmodell margójára. Mennyit ér, az egy életen át hozott áldozat?

"A mi családunk ’mintacsaládnak’ számít a településen ahol élünk. Három generáció él egy fedél alatt. Vasárnaponként, misére járunk a szokás miatt. Az egész család együtt, a gyerekeinkkel, szüleinkkel. Nem látom  értelmét csak azért járni, mert az ősök is járnak. Előtte utána viták veszekedések, közte vasárnaponként kis színjáték. Próbáltam párszor nem elmenni, mindennek elmondtak." (Levélrészlet-engedéllyel.) 

Mi történik, ha valaki meg akarja szakítani az írátlan szabályokat? 
Lelkileg kirekesztik!  Ő lesz a család küllönce, hülyéje. Szinte minden családnak van olyan tagja aki beltája hogy a szülők, nagyszülők életvitele bizonyos kérdésekben  hibás volt. Ők lesznek aztán azok, akik családon belül elszeparálódnak, a probléma csak a sajátjukká válik, hatalmas introvertált űrt eredményezve maguk, és családtagjaik között.
Önfelvállalás helyett, megszokás!
Sok több generációs családoban élő felnőtt családtag, csak szülők halála után, 40-50-60 évesen lesz teljesen önálló. Nagy számban (példánkban is), a középső generáció a szülők halála után elvált, a pár tagjai új életet kezdtek.
Ami problémát jelentett, a 'hogyan'.  Volt a megszokott séma, ami leginkább alkalamzkodásból, és szokásokból állt. A nagyszülőket követő felnőtt generáció teljes egészében nem dönthetett a szíve szerint, hiszen a családhoz alkalmazkodni kellett....
Bárminemű váltáshoz az elképzeléseken kívül, tapasztalat is szükséges. Az új másképp gondolkodó társhoz, kevés annak puszta elképzelése hogy mennyire szép lesz együtt az élet. Az új életvitel kisalakításánál nagy szerepet kap  hogy mennyire áll az távol az addig megszokottakról,  és hány éves az újrakezdő.
Minden életkornak meg van a maga feladata.
A kamaszkoré, hogy megkérdőjelezzük szüleink tökéletes voltát, elfogadjuk hogy esendő emberek (Ranschburg). Ha ez nem történik meg, megmarad egy idealizált szülőkép, ami élettelenné teszi a családi folytonosságát jelképező „élő vizet”.  Amennyiben később történik meg, mint ebben az esetben is, a problémákat felismerő családtag, a béke kedvéért belenyugszik a helyzetbe. Akkor és ott (érthető okokból) nem lép, és mire 'eljön' a változtatás lehetősége,  személyisége rugalmatlanná válik, és hiányoznak a szükséges minták is. Sok esetben a frissen összejött pár tagjai, leginkább az új társ kezdeményezésére szakítanak, elválnak.  Persze lehett még pár próbálkozás, - életkorfüggően -  majd az egyedüllét, a magány.
Több kérdésen érdemes elgondolkodni...
Elvárhatjuk-e családtagjainktól hogy a család közös oltárán áldozatot hozzanak? Ha igen, mekkora lehet ez az áldozat?
Meddig érdemes benne maradni egy olyan helyzetben, amit hátunk közepére nem kívánunk? Az évek múlásával, mit gondolunk az életünkről, magunkról, és amit gondolunk az elégséges-e ahhoz hogy megfelelő szándék estén, új sikeresebb életet kedjünk. Ha sokáig egy fixált helyzetben tartózkodzunk, mi a számunkra megfelelő gyakorlata a változtatásnak? Biztos hogy azok leszünk az új szerepünkben, aminek gondoljuk magunkat, vagy az egy teljesen más embert hoz ki belőlünk? Mennyire vagyunk képesek a változásra, és mennyire akarjuk azt?

Szeretettel: Ilda