LÉLEK PILLANATOK
Kamasz, és fiatal felnőtt koromban, visszatérő problémát jelentettek,
a környezetemben élők megállapításai,
„Nem kell mindent a szívedre venni.”
„Nem kell mindent észrevenni.”
„Mit rágódsz ezen a semmiségen.”
A végeredmény minden esetben az lett, hogy elhallgattam, csöndben maradtam. Mit akarok én az én kis semmis-ségeimmel. Hiszen mindenki másnak jóval több, nagyobb baja van! Csöndben szépen félre tettem a problémám. A ki nem mondott fájdalmamról azt hittem jelentéktelen a körülöttem élők nagy horderejű gondjaihoz viszonyítva.
Ismeretségeket, barátságokat kötöttem. Barátságokat, ahol a másik élete és helyzete volt a fontos, valahogy rám mint egyedi enitásra, senki sem volt kíváncsi. Ha másnak nem is, az embernek mégiscsak szüksége van magára, így hát elkezdett két életem lenni. Volt a külső a ’persona’, és a belső a ’titkos’. Környezetemnek sosem kellett a titkos, mindig is a arra a personára vágytak, akiről azt gondolták hogy ismerik, arra amit gondoltak rólam, de arra nagyon…..Megtanultam, hogy az emberek közül nagyon sokan barátságaikban, ismeretségeikben is gondolataik rabjai. Szinte minden helyzetben a saját képzetüket szeretnék viszont látni….
Együtt a környezettel...
Éltünk, - környezetem és én - észre sem vettem mikortól, valahogy a ’Nagy problémamegoldóvá’ váltam azzá, aki ötleteivel, gondolkodásával mindenkor ott állt a barátnő/ barát mögött, sugallja/kimondta megértően és elfo-gadóan, ha kell határozottan, sokszor kéretlenül, a másik életével összefüggő megoldásokat. Belül pedig nem értettem, hogy ezekben az oly annyira nyilvánvaló dolgokban miért nem képes tisztán látni, és e szerint élni a másik.
A környezetemben élők legtöbb problémáját önmaguk becsapása, a saját hazugságaik igazságként való megélése okozta. Ezt alapul véve, joggal gondolod, hogy nem lehetett valami sok tartós baráti/barátnői kapcsolatom. Visszatekintve a férfi ismerőseimmel hazugság/valóság kérdésekben szinte alig akadt problémám, és igazad van, a barátnőim legtöbbje megharagudott. Az ego! A női ego, ami mindent elkövet, hogy akkor, és ott a ’Nő’ külsőségeiben igenis többnek látsszon, mint a többi nő, beleértve a barátnőt is.
Megjegyzem, hogy a barát/nő sértődöttségének elmúlásával, a legtöbb kapcsolatom konszolidálódott. Van ami lazább kötelékként, és van ami magasabb oktávon folytatódott. Tart ma is.
Ahogy múltak az évek lassan elkezdtem távolodni a környezetemben élőktől. Nem fizikai értelemben. Jelen voltam amikor kellett, és ezzel a jelenléttel valahogy egyre nőtt köztünk lelki értelemben vett távolság.
Idővel, és időközben..
Eltelt úgy húsz év, a saját lelki életemmel alig foglalkoztam. Az agyamat viszont nem tudtam lenullázni. Minden élményünk feldolgozásban szükség van az agyunkra. Hogy lehet, gondoltam, hogy az én fájdalmas lelki élményeim oly annyira kevésnek tűnnek a másiknak? Hogy lehet, hogy az ő fájdalmas lelki élményei kis időráfordítással, a beszélgetések, okfejtések során sikeresen megoldódnak, az enyémek pedig halmozódnak….
Időközben több olyan iskolát végeztem el, ami felhatalmazott arra, hogy formális úton segítsek. Bizonyos életszakaszban, adott pontig elkísérjem másik embert.(Ha segítő szakmád van jól tudod, a feladat helyzetben nem önmagad vagy a cél.) Nőttek az ismereteim, ezzel együtt a lelki problémáim nem oldódtak meg. Igen a lélek gondjait nem lehet megoldani csak intellektuális szinten, valami más is kell hozzá…..
Úton..
Azt hogy valami nagy egésznek a része vagyok, sosem volt kérdés. Lelki nehézségeimen ennek tudata, illetve a spirituális útkeresés segített át.
Ez az út eléggé önálló volt ahhoz, hogy elmélyítse az egyedüllétemet, és eléggé bensőséges volt ahhoz, hogy ezt mindig is szeressem. „Minden út elvezet valahová.” Igen, de mi van akkor, ha az adott út végére értél, és nincs tovább? Akkor keresel egy másik ösvényt, hogy tovább tudj haladni. Hiszen menni kell…lélekben nem lehet megállni, a lélek stagnálása a halál….
Útfélen..
Így jár az ember ösvényről ösvényre, éppen ott és akkor maga sem tudja hova tart, csak megy mert a tovább haladás az élet…. Spirituális útkeresésem során bizonyos idő elteltével megtanultam elkülöníteni a búzát az ocsútól. Erre nagy szükség van, mert napjainkban alig találsz tiszta búzaszemet.
A mindenkori élmény attól függ hogy miként viszonyulunk a saját érzeteinkhez. Vannak akik neveltetésüknél gondolkodásuknál, érzületüknél fogva nem bonyolítják túl a helyzeteiket, kevésbé érzékenyek, ők napjaink küzdelmekkel tarkított világában sikeresebbek.
Vannak akik fogékonyabbak, gyorsabb az észlelet, és a feldolgozás tekintetében, amit esetükben legtöbbször nem követ önérvényesítés. A dolgok megértése során nem az ego érdekeit nézik, inkább a befelé fordulást választják (nem minden esetben helyesen). Ez utóbbiak közé tartozom én is.
Ezzel kicsit sem szeretném azt sugallni hogy bármelyik csoport jobb vagy rosszabb lenne a máiknál. Az egyik ’ilyen’, a másik ’olyan’… Tapasztalatom szerint mindig az összetettebb sérül, a komplexebb képlet esik elemeire. Ezzel együtt az is igaz, hogy a sértő magatar-tást mindenkor az egyszerűbb kivitelezi, és ezt szinte soha sem veszi észre….
HÁT ÉN IMMÁR MIT VÁLASSZAK?
Ajánlások az életed margójára
- Soha, senkinek ne hidd el, hogy az életedben bármi is lényegtelen lenne, vagy nem fontos, amit nem kell észrevenned.
- Soha ne hallgasd el a fájdalmadat. Mond ki azt ami bánt, ha nincs ebben jártasságod, tanuld meg hogyan lehet kezelni ezeket a helyzeteket. Tanulható!
- Amennyiben környezeted számára nyilvánvalóvá tetted hogy mi az amit bántónak, megalázónak találsz, ezt követően ebben a körülményben nem észlelsz változást, lépj ki a helyzetből! Ismétlem, lépj ki, menj el!
- Ne maradj olyan emberek között, akik nem a valós énedre kíváncsiak.
- Ne maradj egy percig sem olyan helyzetekben, amik azt az érzetet keltik benned, hogy önmagadért téged képtelenség elfogadni.
- Soha ne old meg a barátaid helyett a problémáikat, akkor sem ha ők ezt kifejezetten kérik. Egy valódi barát önmagadért és önmagáért a barátod. Amennyiben tőled csak segítségre van szüksége, nem a barátod. Az ilyen kapcsolatot másnak hívják.
- Inkább válaszd a bensőséges kapcsolatot magaddal, mint hogy talmi, látszólagos barátságokat köss. Az ’önmagaddali’ őszinte jó viszonyodnak mindenkor csak hasznát veszed.
- Tanulj! Egy életúton át! Folyamatosan fejleszd magad, lelki, mentális, emocionális tekintetben egyaránt, ezt soha ne add fel, ne mellőzd, ellenben jól nézd meg hogy kitől, miféle iskolában, és mit. Ebben a kérdésben legyél nagyon körültekintő. A tanultak egy idő után belénk ivódnak, a részünkké vállnak, sem lelkileg, sem mentálisan nem mindegy hogy mivé válsz!
- Válj spirituális útkeresővé! Ne a felszínes ’háromnapos megvilágosodás’, szintjén. Az avatottságot, az ’Avatárságot’ nem a beavatási szintekért elkért összegekért mérik. Ez az út évezredek óta, nehézkes, belső küzdelmekkel teli. Ez napjainkban sincs másként.
- Keress gyakorlatorientált spirituális iskolát, vagy irányzatot. Napjainkban divattá vált a túlbonyolító kommunikálás. Sajnos ez az ősi filozófiákba, hit-utakba is befészkelte magát. „Sok beszédnek sok az alja.” Ne mondja, mutassa meg, elsősorban saját élete példáján, másodsorban számodra gyakorlattá téve azt a spirituális utat, amit beépítve az életedbe, jobbá, könnyebbé válik az. Amennyiben nem ezt tapasztalod, menj tovább, hamis a tanító, hiteltelen a tanítás.
- Ha az életedben 5-10 évig vagy akármennyi ideig volt jelen bárminemű lelki problémád, ne várd hogy az napok alatt megoldódjon. Ne higgy annak, aki ezt ígéri! Amennyiben ezt elhiszed, pár nap hurrá optimizmus után amikor a ’nagymester’ már nincs jelen, (és pedig nem viszed őt haza) ugyanott találod magad mint azelőtt.
- Bármiféle irányzatot is válassz, az igaz mesternek az a célja hogy a saját talpadra állj. Nem köt magához! Önmagadért, saját fejlődésedért és nem az ő önimádata miatt vagytok együtt.
A fejlődés mindig ciklikus, sosem lineális. Ez azt jelenti hogy spirituális
lelki utadon lesznek meg-torpanások, lesz hogy biztos érzettel haladsz előre, és lesz olyan is hogy vissza vissza térsz egy egy problémához. Amíg valami tudati szinten nem oldódunk meg, lesz vele feladatunk. Ezt szem előtt tartva sose csüggedj. Ne add fel! Ilyenkor mindig csak a következő lépésre gondolj, mindig csak egy lépés, semmi több! Útjainkat a pillanatnyi jelenlétben sokszor nem értjük. Van hogy könnyűnek érezzük, van hogy nehéznek, sokszor keskeny sikátornak, máskor hegyi ösvénynek. Tudd: minden út lehetőség, és fejlődés! Visszatekintve minden értelmet nyer, rácsodálkozol saját kis útjaidra, kissé távolabbról rálátsz az egészre, felfedezed a hálózatszerűséget, az egységet. Ekkor minden a helyére kerül, felismered, semmi sem volt értelmetlen és céltalan, mindennek volt, van és lesz jelentősége.
