A bántás, az érzelmi elhanyagolás akkor fáj leginkább ha a születési családunkból érlezik. Miértek, okok és indokok, sérelmek, befelé szivárgó lelki sebek. Vád, önvád....Aztán hogy mégse legyek teljesen kitaszított, hogy megmaradjon a valahová tartozás csalóka illúziója, gyerekként megtanultam hallgatni. Kezdetben azért, mert azt hittem így helyes. Később persze rájöttem hogy nem, de ekkorra már talál annyi hibát magában az ember lánya, hogy fel sem merül benne más alternatíva. Az idő múlásával a fájdalom elül valahova, és nem marad körülötte más mint a mérhetetlen csend.....
Anyám volt....
Néztem őt, és nem tudtam mást látni benne mint a valamikori kisgyermeket, aki nem kevesebbet hozott magával erre az életre mint egy paranoid irrancionális szorongással teli világot. Néztem, ahogy fekszik a kórházi ágyon, és gondolatban láttam őt fiatal lánnyá cseperedni, csodásan szép nővé érni. Sokoldalú volt, kiváló konyhát vitt, szeretett színházba járni, 70 évesen még tűsarkokon járt, sportosan vezetett, és imádott olvasni...Anna Karenina, Bovaryné, Büszkeség és balitélet. Lányok, asszonyok hősnők. Életek. Nőként létezni igazán, csak könyveken keresztül, egy a valóságtól elrugaszkodott illúzió világban tudott.
- Tudod én mindig nagyon féltem....mondta halkan.
- Mitől féltél anya?
- Nem tudom, csak féltem......mindentől, és mindig....
Ez a pár szó egy villanás alatt változtatott meg bennem mindent. Eltörölte negyven év meg nem értett bánatát. Az én erős anyám akiről bármi más ezerszer hihetőbb lett volna....félt...Ettől a pillanattól tudtam teljes szívvel, megbocsátani elengedni az összes közösen szerzett fájdalmunkat. Mindet az utolsó cseppig.
Megbocsátani....
Próbáltam többször. Ésszel. Persze ahhoz hogy valóban képesek legyünk rá, - ne csak mondjuk - az ésszerűség önmagában kevés, de pont ennyire kevés az is, ha valamiféle vallásosság muszájsága miatt próbáljuk meg. Ahhoz hogy teljes szívvel képessé váljunk a megbocsátásra, nézőpontot kell váltani. Másképp kell a másikra nézni. Felismerni hogy ami történt az valaminek az eredménye. Hogy a másik is szenvedett, és lehet hogy nem tudott többet, és mást adni. Nem azért mert nem szeretett, vagy mert nem fogadott el. Egyszerűen belőle a születésénél, neveltetésénél, betegségénél vagy más nehéz gyermekkori élethelyzet miatt, hiányzott az együttéléshez, az élethez szükséges efféle kondíció. Ennyire volt képes.
Felnőni egy ember mellett. Barátságokat kötni. Együtt élni. Egy suliba járni, közösen szórakozni és mindeközben lehet nem is tudjuk hogy mi van a másik ember lelkében? Félelem, öröm szomorúság....Élet.....ahol is a legnagyobb szükségletek egyike a másikat és magamat csetlő botló emberként elfogadó szerető nyitott odafordulás.
Kapott örökségünket csak addig okolhatjuk, míg a történések rejtve vannak szemünk elől. Ha a titokra fény derül, az ismeret birtokában, tudatlanságra többé nem hivatkozhatunk. A megbocsátás egy újjászületés, istenigazából nem az "elkövetőnek", hanem nekünk magunknak, elszenvedőknek van rá szükségünk..
Szeretettel:Ilda
-->