A megbocsátás, érzelmi nagytakarítás. Inkább ma, mint holnap......

Gyerekként...
A bántás, az  érzelmi elhanyagolás akkor fáj leginkább ha a családból érkezik. Miértek, okok és indokok, sérelmek, befelé szivárgó lelki sebek.Vád, önvád....Aztán hogy mégse legyek teljesen kitaszított,  hogy megmaradjon a valahová tartozás csalóka illúziója, gyerekként megtanultam hallgatni. Kezdetben azért, mert azt hittem így helyes. Később persze rájön az ember hogy nem, de ekkorra már talál annyi hibát magában, hogy fel sem merül benne más alternatíva.  Az idő múlásával a fájdalom elül valahova a testben, és nem marad körülötte más mint a  mérhetetlen csend.....  

Anyám volt....
Leéltünk szinte egy életet úgy, hogy alig beszélgettünk. Persze beszéltünk, a mindennapi teendők, mire van szükség, mit kell tenni. Ilyesmi. Igazi valós beszélgetéseink nem voltak.  Aztán beteg lett, és ez a betegség nem engedte meg egyikünknek sem a hárítást. 

Néztem őt, és  nem tudtam mást látni benne mint a valamikori kisgyermeket, aki  nem kevesebbet hozott magával erre az életre mint  egy paranoid  irrancionális szorongással teli világot. Néztem, ahogy fekszik a kórházi ágyon, és gondolatban láttam őt fiatal lánnyá cseperedni, csodásan szép nővé érni. Sokoldalú volt, kiváló konyhát vitt, szeretett színházba járni, 70 évesen még tűsarkokon járt, sportosan vezetett, és imádott olvasni...Anna Karenina, Bovaryné, Büszkeség és balitélet. Lányok, asszonyok hősnők. Életek. Nőként létezni, amit igazán csak könyveken keresztül, egy a valóságtól elrugaszkodott illúzió világban tudott megélni.  
Tudod  én mindig nagyon féltem....mondta halkan.
-  Mitől féltél anya?
-  Nem tudom, csak féltem......mindentől, és mindig....
Ez a pár szó egy villanás alatt változtatott meg bennem mindent. Eltörölte negyven év meg nem értett bánatát. Az én erős anyám akiről bármi más ezerszer hihetőbb lett volna....félt...Ettől a pillanattól tudtam teljes szívvel, megbocsátani  elengedni  az összes közösen szerzett fájdalmunkat. Mindet az utolsó cseppig. 

Megbocsátani....
Próbáltam többször. Ésszel. Persze ahhoz hogy  valóban képesek legyünk  rá, - ne csak mondjuk -  az ésszerűség önmagában kevés, de pont ennyire kevés az is, ha valamiféle vallásosság muszájsága miatt történik meg. Ahhoz hogy  teljes szívvel képessé váljunk a megbocsátásra,  nézőpontot kell váltani. Másképp kell a másikra nézni. Felismerni hogy ami történt az valaminek az eredménye. Hogy a másik is szenvedett, és lehet hogy nem tudott többet, és mást adni. Nem azért mert nem szeretett, vagy mert  nem fogadott el. Egyszerűen  belőle a  születésénél, neveltetésénél, betegségénél  vagy más nehéz gyermekkori élethelyzet miatt, hiányzott az együttéléshez, az élethez szükséges efféle kondíció.  Ennyire volt képes.  
Felnőni egy ember mellett. Barátságokat kötni. Együtt élni.  Egy suliba járni,  közösen  szórakozni és  mindeközben  lehet nem is tudjuk hogy mi van a másik ember lelkében?  Félelem, öröm szomorúság....
Élet.....ahol is a legnagyobb szükségletek  egyike a másikat és magamat  csetlő botló emberként  elfogadó szerető nyitott odafordulás.

Fiamnak....
Kapott örökségünket csak addig okolhatjuk, míg a történések rejtve vannak szemünk elől. Ha a titokra fény derül,  tudattal tudatlanságra többé nem hivatkozhatunk. Ez az a pillanat amikor feleszmélünk, hogy minden lehetséges ha akarjuk...
Bármire képes vagy, számodra nincs lehetetlen...


- Lótuszlélek - 




-->


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

LILITH TÖRTÉNETE avagy mi is történt Éva teremtése előtt!

Csakrák és személyiség! CSAKRATÉRKÉP!

Rendhagyó újévi jókívánság! TEREMTS!